32 óra Baltimore-ban

Baltimore nem az első város, ami valakinek eszébe jut, ha Amerikai utazásokról van szó, engem viszont nagyon sok szálon vonzott magához Maryland állam fővárosa. Itt alakult a kedvenc együttesem (All Time Low), itt játszódott az egyik kedvenc sorozatom (Hannibal) és a kedvenc filmem (A víz érintése, attól most tekintsünk el, hogy itt is és a Hannibalban is Torontó alakította Baltimore-t).

Washingtonból 3 órás késéssel érkeztünk meg Baltimore-ba, a szállásunk a Mount Vernon negyedben volt, ami a város egyik legrégebbi kerülete, és ehhez illően a szobánk egy 1854-ben épült neogótikus templomra nézett; enyhén kísérteties hangulatot kölcsönözve a hazasétának. Maga a több, mint 100 éves Biltmore Hotel is olyan volt, mintha egy alacsony költségvetésű horrorfilmből szakajtották volna, de két éjszaka alatt nem jöttek sem baltás gyilkosok, sem pedig démonok.

Másnap reggel elindultunk felfedezni a várost, ami az ingyenes buszjáratoknak hála nagyon egyszerűen és költséghatékonyan ment. Az első megálló Fort McHenry erőd volt (ami kapcsán konkrét emlékem van arról, hogy otthon ülve néztem a Travel Channelen az Amerika madártávlatból c. műsor Marylandről szóló epizódját, így egy kicsit ismét szürreális volt, hogy én most épp itt vagyok, pedig régen csak a tévéből láttam.) Az erőd az 1812-es brit–amerikai háborúban játszott fontos szerepet, megvédte Baltimore kikötőjét az angoloktól, és ezután a hadisiker után írta itt meg Francis Scott Key a későbbi amerikai himnuszt, a Star Spangled Banner-t. Az erőd múzeum részébe 15$ a belépő, így azt kihagytuk, de magát a kis félszigetet, amin elterül, azt ingyen is körbe lehet sétálni, és a végéből remek kilátás nyílik a Francis Scott Key hídra.

6 dolog, amit megtanultam a táborban

1. Semmi sem túl undorító. De tényleg. A hétköznapi életemben sem gondoltam magam olyannak, akinek könnyen felfordul a gyomra. Nagyon kevés olyan dolog volt, aminek nem voltam hajlandó a közelébe menni és hozzáérni, de ez a tábor után méginkább igaz. A konyhán nagyon sok mindent láttam, amit nem szerettem volna, és nagyon sok mindent szagoltam, amit szintén nem szerettem volna. Több napos állott zsír a sütőben, rohadt gyümölcsök, napok óta penészedő kenyér… mosogatógép lefolyójába beszorult és ott elhalálozott egér, döglött mókus a kabin mellett… láttam én mindent. Szerencsére a privilégiumaim miatt nem kellett ezekkel közvetlen kapcsolatba kerülnöm—az is bőven elég volt, hogy megmondjam, ki takarítsa el.

2. Értékelni az apró örömöket. Általánosságban elmondható, hogy egy táborban minden nap nagyon kötött és szinte minden perc meg van tervezve, hogy a gyerekeknek minden tökéletes legyen. Minden napra van egy menetrend, mindig mindenki tudja, hogy mikor és hol kell épp lennie. Ezért én mindig az ilyen kötöttségek közötti kis pillanatokat vártam a legjobban. Amikor minden reggel kaptam karamellás kávét, ami senki másnak nem járt. Amikor reggeli és ebéd között valami hülye indokkal elfutottunk Walmartba (édességet venni és pólókat nézegetni) a 20 éves, megkérdőjelezhető hangokat kiadó zöld Dodge truckkal (akit Anának hívtak). Vagy amikor nagyon bátrak voltunk és Walmart helyett T.J. Maxxbe vagy a Nike boltba is benéztünk. Amikor az ebéd utáni hosszabb szünetben beülhettem a karbantartókhoz és kártyáztunk, vagy csak beszélgettünk. Amikor vacsoránál lement a második és én abban a szent pillanatban mentem átvenni a fürdőruhám a szokásos esti tó-átúszáshoz. Amikor úszás után fél óra volt, mire eldöntöttük, melyik filmet nézzük meg és melyik ízesített vodkát vagy rumot próbáljuk ki mellé és melyik csokit esszük meg. Amikor esténként inkább bementünk a városba és 2 órát ültünk az útszéli Dunkin Donutsban a normális internet miatt.

3. Nincs szükségem annyi egyedüllétre. Mielőtt eljöttem, néha még azzal is gondom volt, hogy egy hatalmas polgári lakásban nem egyedül élek. Itt beraktak egy kabinba 7 másik emberrel. Ebből végül 6 ember lett, de a tábor előtti énemnek még az is bőven a tűrőképessége felett volt. Viszont magamat is megleptem, hogy mennyire könnyen ment az alkalmazkodás, és igazából csak 1-2 emberrel tartottam nehéznek az együttélést. Szerencsére volt 3 hét, amikor csak 2 másik emberrel éltem együtt egy másik kabinban és az utolsó 3 hétben pedig csak aludni jártam vissza a saját kabinomba a hat lakótársamhoz, de most itt ülök egyedül a hotelszobámban New York közepén, és egy kicsit magányos vagyok.

Washington két nap alatt

Nekem mindenki azt mondta, hogy Washington D.C. bejárására elég 1-2 nap, de már ott is és utólag visszatekintve is azt érzem, hogy nem mondtak igazat. Azért választottam a keleti partot a tábor utáni kalandjaimhoz, mert itt szinte minden lélegzettel magába szívja az ember a történelmet, és Washingtonban ez különösen igaz. Kétségtelenül D.C. volt az a város, amit New York után a leginkább meg akartam nézni az amerikai utazásaim során.

Washington D.C. az Amerikai Egyesült Államok Fővárosa, melyet a függetlenségi háború után alapítottak, hogy otthont adjon az új, független állam kormányzatának. Nevét George Washingtonról kapta, az Államok első elnökéről és alapító atyjáról. Washington a régió legnagyobb városa, amelyet több, mint 6 millióan laknak. Mivel itt található a szövetségi kormányzat és számos más nemzetközi szervezet székhelye, Washington a világ egyik politikai fővárosa, és egyben leglátogatottabb városa is több, mint évi 20 millió turistával.

A történet kicsit kalandosan indult, este 11-kor szálltam le Baltimore és Washington közös repterén, ahonnan felújítás miatt épp nem közlekedtek az Amtrak vonatok, így rögtön eszembe jutott a MÁV, és otthon is éreztem magam. A vasúti eligazításban egy szlovén-amerikai (nem Melania) lány segített, és vele döntöttük végül úgy 20 perc várakozás után, hogy beszállunk egy nagyon megkérdőjelezhető taxiba, ami fejenként 20$-ért bevisz a Union Stationre. Így 6 vadidegennel száguldottam Washington belvárosa felé, miközben az afro-amerikai taxis komolyzenét bömböltetett a kocsiban.

Amerika első blikkre

Nem is tudom, mivel kezdjem. Évekig azt hittem, amikor majd végre meglátom az észak-amerikai partszakaszt a repülőről, az valamilyen világmegváltó érzés lesz, de ez az érzés elmaradt mind Kanada, mind az Egyesült Államok légterébe érve, és ez leszállás után sem változott. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor otthon felszálltam a KLM gépére, olyan érzésem van, mintha egy szimulációban lennék.

Boston környéke viszont gyönyörű pár száz méter magasból. Olyan volt, mintha egy filmforgatás felett repülnék épp a sok tipikus amerikai kertvárosi házzal, a baseball pályákkal, a hatalmas autópályákkal és végül a felhőkarcolókkal. Szerencsénk volt, mert landolás után még órákat kellett várni egy másik lányra, így bevittek minket a belvárosba, és megvolt életem első Dunkin’ Donuts jegeskávéja is, amiből a közepest alig bírtam meginni (a Boston Kreme Bash fánkhoz pedig szeretnék feleségül menni). A belvárosból az maradt meg leginkább, hogy mennyire tiszta és rendezett volt. A Pride Month miatt mindenfelé szivárványba öltözött fiatalok járkáltak. Elsétáltunk a kikötőig, viccelődtünk a teadélutánról és mindenki vadul fényképezett, amíg vissza nem kellett indulnunk.

Amerikai bakancslista

Nem egészen két nap múlva ilyenkor már valahol a New Hampshire-i erdőség mélyén leszek egy gyerektáborban, ahol az elkövetkezendő két és fél hónapot fogom tölteni. (Ez még mindig teljesen szürreálisnak hangzik.) Nem szeretek előre tervezni, sosem szoktam megszállottan bújni az útikalauzokat, mielőtt elindulok valahova. Ez most sincs másképp, de ebben a különleges esetben azért vannak olyan dolgok, amiket semmiképp sem hagynék ki, miután 20 napom lesz az átdolgozott nyár után bejárni az Egyesült Államokat, ezért összeszedtem magamnak az 5 legfontosabb dolgot, amire szeptember 10. előtt sort akarok keríteni.

  1. Felmenni az Empire State building tetejére
    Bármennyire is klisé, ki az, aki nem írná fel ezt a bakancslistájára, ha már ott van? New York nagyjából 5 órányira lesz a tábortól, Bostonból busszal olcsón és könnyedén meg tudnánk oldani az utazást.
  2. Keleti-parti road trip
    Remélem, hogy nem a semmiért ültem másfél órát az kormányablakban a nemzetközi jogosítványomért, és a táboros társaim vevők lesznek egy ilyen kalandra, mert én személy szerint sokkal szívesebben bérelnék egy kocsit, minthogy a hatalmas bőröndjeinket reptérről reptérre vonszoljuk. A cél egy Boston–New York–Philadelphia–(Baltimore)–Washington körút.
  3. Ellátogatni a Niagara-vízeséshez
    Erre több, mint valószínű, hogy sor fog kerülni, hiszen Torontóból repülök majd haza szeptemberben, és busszal terveztem megoldani a határátkelést, onnan meg már csak egy köpésre van. Ez a gyerekkori álmok közé tartozik, és ha megvalósul, akkor a két nagy szerelem-vízesés közül már csak az Iguazu-hoz kell elmenni Argentínába.
  4. Körbeenni Amerikát
    Szeretek enni, szerintem nincs olyan része a Fald Fel Amerikát! c. műsornak, amit ne láttam volna, ezért szeretném kipróbálni a városok híres helyei éttermeit, New York-ban ott a Katz’s Deli, Philadelphiában ennék egy jó sajtos steaket, ha pedig átrepülünk Chicagóba, akkor nem maradhat ki a chicagói pizza.
  5. Legalább 5 államhatárt átlépni
    Lehet, hogy kicsinyes, de én az a fajta utazó vagyok, aki szereti kipipálni a dolgokat a térképen. A táborba menet már kettőt le is lehet húzni a listáról, Massachusettset és New Hampshire-t. A legközelebbi nagyobb város, ahová pedig ki szoktak ruccanni a dolgozók, a Maine-ben található Portland. Torontó felé New York államot így vagy úgy muszáj lesz kereszteznem, a többi pedig részletkérdés.