Amerika első blikkre

Nem is tudom, mivel kezdjem. Évekig azt hittem, amikor majd végre meglátom az észak-amerikai partszakaszt a repülőről, az valamilyen világmegváltó érzés lesz, de ez az érzés elmaradt mind Kanada, mind az Egyesült Államok légterébe érve, és ez leszállás után sem változott. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor otthon felszálltam a KLM gépére, olyan érzésem van, mintha egy szimulációban lennék.

Boston környéke viszont gyönyörű pár száz méter magasból. Olyan volt, mintha egy filmforgatás felett repülnék épp a sok tipikus amerikai kertvárosi házzal, a baseball pályákkal, a hatalmas autópályákkal és végül a felhőkarcolókkal. Szerencsénk volt, mert landolás után még órákat kellett várni egy másik lányra, így bevittek minket a belvárosba, és megvolt életem első Dunkin’ Donuts jegeskávéja is, amiből a közepest alig bírtam meginni (a Boston Kreme Bash fánkhoz pedig szeretnék feleségül menni). A belvárosból az maradt meg leginkább, hogy mennyire tiszta és rendezett volt. A Pride Month miatt mindenfelé szivárványba öltözött fiatalok járkáltak. Elsétáltunk a kikötőig, viccelődtünk a teadélutánról és mindenki vadul fényképezett, amíg vissza nem kellett indulnunk.

Már vártam, hogy leülhessek a kocsiba és csak nézzem a tájat, viszont a táborba tartó útból semmi sem maradt meg, mert nagyon rosszul lettem és próbáltam nem meghalni, ha már eddig eljutottam.

Közel két hete vagyunk itt, a gyerekek csak a hónap végén érkeznek, így elég sokszor el tudunk menni körülnézni a közeli városokba. North Conway és Littleton akár egy Stephen King regény helyszínéül is szolgálhatnának a maguk kisvárosi bájával.

De még a városoknál is sokkal elbűvölőbb a természet, ami itt tényleg minden oldalról körülvesz minket. Lake Regionnek nevezik ezt a területet, mert szinte tízméterenként akad egy kisebb-nagyobb tó, és a tábornak is van egy sajátja, amihez csak át kell sétálni az úton. Mindezt pedig hegyek veszik körül a Mount Washington völgyben, pár napja pedig el is vittek minket „megmászni” (kisbusszal majdnem végig fel tudunk menni) az egyiket, és a Foss Mountain (nem vicces) tetején éreztem azt először, hogy igen, ez Amerika, és egy kicsit megkönnyeztem a naplementét.

Azt mondták az első két hét lesz a legnehezebb. Két nap múlva vége az első két hétnek és szerintem hazudtak.

Hozzászólás