6 dolog, amit megtanultam a táborban

1. Semmi sem túl undorító. De tényleg. A hétköznapi életemben sem gondoltam magam olyannak, akinek könnyen felfordul a gyomra. Nagyon kevés olyan dolog volt, aminek nem voltam hajlandó a közelébe menni és hozzáérni, de ez a tábor után méginkább igaz. A konyhán nagyon sok mindent láttam, amit nem szerettem volna, és nagyon sok mindent szagoltam, amit szintén nem szerettem volna. Több napos állott zsír a sütőben, rohadt gyümölcsök, napok óta penészedő kenyér… mosogatógép lefolyójába beszorult és ott elhalálozott egér, döglött mókus a kabin mellett… láttam én mindent. Szerencsére a privilégiumaim miatt nem kellett ezekkel közvetlen kapcsolatba kerülnöm—az is bőven elég volt, hogy megmondjam, ki takarítsa el.

2. Értékelni az apró örömöket. Általánosságban elmondható, hogy egy táborban minden nap nagyon kötött és szinte minden perc meg van tervezve, hogy a gyerekeknek minden tökéletes legyen. Minden napra van egy menetrend, mindig mindenki tudja, hogy mikor és hol kell épp lennie. Ezért én mindig az ilyen kötöttségek közötti kis pillanatokat vártam a legjobban. Amikor minden reggel kaptam karamellás kávét, ami senki másnak nem járt. Amikor reggeli és ebéd között valami hülye indokkal elfutottunk Walmartba (édességet venni és pólókat nézegetni) a 20 éves, megkérdőjelezhető hangokat kiadó zöld Dodge truckkal (akit Anának hívtak). Vagy amikor nagyon bátrak voltunk és Walmart helyett T.J. Maxxbe vagy a Nike boltba is benéztünk. Amikor az ebéd utáni hosszabb szünetben beülhettem a karbantartókhoz és kártyáztunk, vagy csak beszélgettünk. Amikor vacsoránál lement a második és én abban a szent pillanatban mentem átvenni a fürdőruhám a szokásos esti tó-átúszáshoz. Amikor úszás után fél óra volt, mire eldöntöttük, melyik filmet nézzük meg és melyik ízesített vodkát vagy rumot próbáljuk ki mellé és melyik csokit esszük meg. Amikor esténként inkább bementünk a városba és 2 órát ültünk az útszéli Dunkin Donutsban a normális internet miatt.

3. Nincs szükségem annyi egyedüllétre. Mielőtt eljöttem, néha még azzal is gondom volt, hogy egy hatalmas polgári lakásban nem egyedül élek. Itt beraktak egy kabinba 7 másik emberrel. Ebből végül 6 ember lett, de a tábor előtti énemnek még az is bőven a tűrőképessége felett volt. Viszont magamat is megleptem, hogy mennyire könnyen ment az alkalmazkodás, és igazából csak 1-2 emberrel tartottam nehéznek az együttélést. Szerencsére volt 3 hét, amikor csak 2 másik emberrel éltem együtt egy másik kabinban és az utolsó 3 hétben pedig csak aludni jártam vissza a saját kabinomba a hat lakótársamhoz, de most itt ülök egyedül a hotelszobámban New York közepén, és egy kicsit magányos vagyok.

4. Nem szégyen színlelni. Elég hamar rájöttem, hogy itt a mosolyok (és a kedvesség) csak az esetek 50%-ban őszinték. De még ez is jobb annál, hogy valakinek a savanyú képét kelljen nézni heteken vagy hónapokon keresztül. Viszont ezek a színlelt mosolyok sokszor végül valódi mosolyokhoz és nevetéshez vezettek, amikor már mindenki tudta, hogy a másik csak a gyerekek és a főnökök miatt tetteti, hogy mennyire jól érezi magát.

5. Fontossági sorrendet kialakítani. Apróságnak hangzik, de amikor 200 gyerek etetése múlik rajta, akkor fontos, hogy valaki előbb a salátabár feltöltésének kezd neki, vagy elkezdi feltölteni a kancsókat gyümölcslével. Ezeket igazán az utolsó 1-1,5 hónapban tanultam meg, amikor én feleltem az egész tábor étkeztetéséért, és külső szemmel ez tényleg nem tűnhet nagy dolognak, mert úgy vettem észre, a többiek nem igazán értik, miért kérem meg őket, hogy inkább x dolgot csinálják y helyett.

6. Nem kell mindig kiöltözni. Otthon még akkor is kisminkeltem magam, amikor az utca túloldalán lévő kínaihoz mentem le tejért. Itt megtanultam, hogy senkit nem érdekel, hogy nézek ki. Nyugodt szívvel és szorongás nélkül mentem el vásárolni smink nélkül, leggingben és gyűrött pólókban. Kíváncsi vagyok, hogy otthon visszaállok-e majd a régi szokásaimra és kisestélyiben megyek-e először az Aldiba.

 

Hozzászólás