6 dolog, amit megtanultam a táborban

1. Semmi sem túl undorító. De tényleg. A hétköznapi életemben sem gondoltam magam olyannak, akinek könnyen felfordul a gyomra. Nagyon kevés olyan dolog volt, aminek nem voltam hajlandó a közelébe menni és hozzáérni, de ez a tábor után méginkább igaz. A konyhán nagyon sok mindent láttam, amit nem szerettem volna, és nagyon sok mindent szagoltam, amit szintén nem szerettem volna. Több napos állott zsír a sütőben, rohadt gyümölcsök, napok óta penészedő kenyér… mosogatógép lefolyójába beszorult és ott elhalálozott egér, döglött mókus a kabin mellett… láttam én mindent. Szerencsére a privilégiumaim miatt nem kellett ezekkel közvetlen kapcsolatba kerülnöm—az is bőven elég volt, hogy megmondjam, ki takarítsa el.

2. Értékelni az apró örömöket. Általánosságban elmondható, hogy egy táborban minden nap nagyon kötött és szinte minden perc meg van tervezve, hogy a gyerekeknek minden tökéletes legyen. Minden napra van egy menetrend, mindig mindenki tudja, hogy mikor és hol kell épp lennie. Ezért én mindig az ilyen kötöttségek közötti kis pillanatokat vártam a legjobban. Amikor minden reggel kaptam karamellás kávét, ami senki másnak nem járt. Amikor reggeli és ebéd között valami hülye indokkal elfutottunk Walmartba (édességet venni és pólókat nézegetni) a 20 éves, megkérdőjelezhető hangokat kiadó zöld Dodge truckkal (akit Anának hívtak). Vagy amikor nagyon bátrak voltunk és Walmart helyett T.J. Maxxbe vagy a Nike boltba is benéztünk. Amikor az ebéd utáni hosszabb szünetben beülhettem a karbantartókhoz és kártyáztunk, vagy csak beszélgettünk. Amikor vacsoránál lement a második és én abban a szent pillanatban mentem átvenni a fürdőruhám a szokásos esti tó-átúszáshoz. Amikor úszás után fél óra volt, mire eldöntöttük, melyik filmet nézzük meg és melyik ízesített vodkát vagy rumot próbáljuk ki mellé és melyik csokit esszük meg. Amikor esténként inkább bementünk a városba és 2 órát ültünk az útszéli Dunkin Donutsban a normális internet miatt.

3. Nincs szükségem annyi egyedüllétre. Mielőtt eljöttem, néha még azzal is gondom volt, hogy egy hatalmas polgári lakásban nem egyedül élek. Itt beraktak egy kabinba 7 másik emberrel. Ebből végül 6 ember lett, de a tábor előtti énemnek még az is bőven a tűrőképessége felett volt. Viszont magamat is megleptem, hogy mennyire könnyen ment az alkalmazkodás, és igazából csak 1-2 emberrel tartottam nehéznek az együttélést. Szerencsére volt 3 hét, amikor csak 2 másik emberrel éltem együtt egy másik kabinban és az utolsó 3 hétben pedig csak aludni jártam vissza a saját kabinomba a hat lakótársamhoz, de most itt ülök egyedül a hotelszobámban New York közepén, és egy kicsit magányos vagyok.

Amerika első blikkre

Nem is tudom, mivel kezdjem. Évekig azt hittem, amikor majd végre meglátom az észak-amerikai partszakaszt a repülőről, az valamilyen világmegváltó érzés lesz, de ez az érzés elmaradt mind Kanada, mind az Egyesült Államok légterébe érve, és ez leszállás után sem változott. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor otthon felszálltam a KLM gépére, olyan érzésem van, mintha egy szimulációban lennék.

Boston környéke viszont gyönyörű pár száz méter magasból. Olyan volt, mintha egy filmforgatás felett repülnék épp a sok tipikus amerikai kertvárosi házzal, a baseball pályákkal, a hatalmas autópályákkal és végül a felhőkarcolókkal. Szerencsénk volt, mert landolás után még órákat kellett várni egy másik lányra, így bevittek minket a belvárosba, és megvolt életem első Dunkin’ Donuts jegeskávéja is, amiből a közepest alig bírtam meginni (a Boston Kreme Bash fánkhoz pedig szeretnék feleségül menni). A belvárosból az maradt meg leginkább, hogy mennyire tiszta és rendezett volt. A Pride Month miatt mindenfelé szivárványba öltözött fiatalok járkáltak. Elsétáltunk a kikötőig, viccelődtünk a teadélutánról és mindenki vadul fényképezett, amíg vissza nem kellett indulnunk.